Mi történik, ha a kollektív női fájdalmak lehullanak rólunk? Megnyílik a fájdalmon túli tér. Fedezd fel ezt a könnyedséget – olvasd el a cikket!
Vannak napok, amikor minden rendben van körülöttünk – és mégis van bennünk valami megmagyarázhatatlan súly. Nem tudjuk pontosan, mi nyomja a szívünket, csak azt érezzük, hogy valami lehúz, valami beárnyékol. Mintha a boldogság, a könnyedség, az öröm csak elméleti lehetőség lenne… és mi még mindig a peremén állunk, nézve befelé.
De mi van, ha mindaz, ami visszatart – nem is a miénk?
És mi van, ha ezeket le lehet tenni?
A fájdalom, amit nem értünk – mégis érzünk
Az első két cikkben már végigjártuk a kollektív női fájdalmak eredetét: Lemúria elvesztését, a kataklizmát, Lilith elátkozását, Éva alárendeltségét. Ezek nem „történelmi” fejezetek, hanem olyan energetikai lenyomatok, amelyek a mai napig hatnak ránk – akkor is, ha nem emlékszünk rájuk tudatosan.
De most nem ezekről szeretnénk beszélni.
Hanem arról, mi történik, ha ezek elkezdenek oldódni.
A csend utáni első levegővétel
Amikor valami mély kollektív minta feloldódik bennünk – nem feltétlenül történik látványos dolog. Nincs fényrobbanás, nincs eksztatikus élmény. Néha csak annyi történik, hogy hirtelen nem félünk attól, amit eddig elkerültünk. Vagy hogy először mondunk valamire nemet anélkül, hogy bűntudatot éreznénk.
Lehet, hogy nem is tűnik nagynak – de belül valami elmozdul.
Mintha egy belső zár halkan kattanva oldódna, és hirtelen több tér lenne bennünk. Több levegő. Több jelenlét.
Ez a pillanat az, ahol a fájdalmon túli tér elkezd megnyílni.
Az emlékezés nem az elméé
A lélekemlékezet nem információ. Nem tudás.
Emlékezni azt jelenti, érezni kezdeni valamit, ami mindig is a miénk volt, csak nem fértünk hozzá.
És amikor ezekhez az ősi, női minőségekhez újra hozzákapcsolódunk, történik valami. Nem leszünk új emberek, nem „szintet lépünk”, nem világosodunk meg.
Csak végre elkezdjük önmagunkként élni az életünket.
A fájdalom, amit nem tudtunk hova tenni, lassan leoldódik rólunk. Nem kell többé elmesélnünk a történetét. Nem kell megmagyaráznunk, igazolnunk, gyógyítgatnunk. Egyszerűen csak eltűnik.
Ez a valódi gyógyulás.
És ez nem cél – hanem állapot.
A női erő, ami nem harsány
Amikor ez a fájdalmon túli tér megnyílik, a női erő is elkezd másképp működni bennünk.
Nem leszünk hangosabbak.
Nem leszünk radikálisabbak.
Nem leszünk többek másoknál.
Csak jelen leszünk.
Nem akarunk már mindig mindent megoldani, rendbe tenni, elviselni. Nem akarunk bizonyítani. Csak visszatérni valamihez, ami régen természetes volt, aztán elfelejtettük, majd megtanultuk, hogy szégyellni kell.
Most viszont emlékezünk.
Nem az elménkkel – a sejtjeinkkel. A lelkünkkel.
Mi van tehát a fájdalmon túl?
-
Csend van.
-
Könnyedség.
-
Tisztánlátás.
-
Egy újfajta kapcsolódás – önmagunkkal, másokkal, az egész világgal.
-
És valami különös biztonságérzet: nem vagyunk egyedül, soha nem is voltunk.
Ahogy egyre több kollektív fájdalmat oldunk ki magunkból, a tér kitágul. Már nem csak a túlélésre fókuszálunk. Nem csak a következő lépést nézzük. Hanem meglátjuk a mintát, és benne önmagunk helyét – és választási lehetőségünket.
Ez a választás: cipelni tovább, vagy letenni.
Ez az, amire a Lélek Emlékezete program hív bennünket.
Nem tanítani akar, nem kijavítani – csak emlékeztetni.
A fájdalmon túli térre.
Arra, akik voltunk – és akik mindig is vagyunk.